A vármegye zsidó története
(Jász-Nahykun-Szolnok)
A vármegye 1876-ban jött létre a korábban önálló területi egységet (Jászkun kerület) alkotó kiváltságos kerületek, a Jászság és a Nagykunság, valamint Külső-Szolnok vármegye egyesítése révén. A területi különállásukat és előjogaikat védelmező, zárt jászkun közösségek még a szabad költözködést engedélyező 1840. évi 29. tc. kiadása után is mindent elkövettek, hogy a zsidók betelepülését meggátolják, ezért az első hitközségek itt csak az 1848–1849-es szabadságharc nyomán, az ötvenes évek elején alakulhattak meg.
Ezt megelőzőleg a zsidók előszeretettel települtek meg a kiváltságos területek peremén, illetve az oda beékelődött, vármegyei közigazgatáshoz tartozó földesúri birtokokon. A legnagyobb ilyen közösség Tiszabőn jött létre. A térség korlátozott gazdasági lehetőségei és mostoha viszonyai miatt a zsidóság arányszáma a megyeszékhelyet leszámítva az országos arányszámnak mindenütt messze alatta maradt: 1880-ban 3 százalék, 1941-ben már csak 1,8 százalék volt. A vármegye zsidósága legnagyobb lélekszámát 1910-ben érte el, alig több mint tízezer fővel (2,8 százalék).
A vármegye területe 1941-ben hat megyei városra:
- Jászberény (574; 31 070),
- Karcag (778; 25 551),
- Kisújszállás (210; 14 461),
- Mezőtúr (406; 28 192),
- Szolnok (2590; 42 011) és
- Túrkeve (179; 13 806),
valamint hat járásra tagolódott (a zárójelekben az izraeliták, illetve az összlakosság lélekszáma az 1941. évi népszámlálás szerint):
- Jászsági alsó járás (429; 43 316),
- Jászsági felső járás (340; 45 499),
- központi járás (83; 24 845),
- Tiszai alsó járás (339; 48 469),
- Tiszai felső járás (831; 55 401) és
- Tiszai középjárás (683; 52 345).
Rendészeti szempontból a vármegye területének zöme a VI. (debreceni) csendőrkerület része volt, míg a Tiszai alsó járás az V. (szegedi), a Jászság az I. (budapesti) csendőrkerülethez tartozott.
Alexander Imre alispán már 1944. május 1-jén összehívta a zsidók összeköltöztetésével kapcsolatos rendkívüli vármegyei értekezletet. Rendelete értelmében a járások főszolgabírái május 6-a és 8-a között jegyzői értekezleteket tartottak a tízezernél nagyobb lélekszámú nagyközségek gettóinak kijelöléséről, a városok polgármesterei pedig a helyi rendőrséggel karöltve készítették el a gettóterveket. Az értekezletre május 10-én került sor a szolnoki vármegyeházán. Itt az alispán arra helyezte a hangsúlyt, hogy a helyi keresztény lakosságot lehetőség szerint minél kevésbé háborgassák, tehát a gettó kevés költözködéssel legyen kialakítható. Még aznap kiadott gettórendeletének végrehajtására mindössze ötnapos határidőt adott. A férőhelyek tervezésénél és a gettórendszabályok megalkotásakor az országos összehasonlításban is szigorú irányelvek szerint létrehozott nagyváradi gettót tekintették mintának.
Az 1944. június 2-i negyedéves alispáni jelentés szerint 6108 embert zártak a 14 vármegyei gettóközpont 17 gettójába. Ennek a létszámnak több mint a negyede végül elkerülte a deportálást, főként munkaszolgálatos-behívók, kisebb részbeni mentesítések vagy internálás miatt.
A német megszállás nyomán ebben a vármegyében nem történtek jelentős személycserék, annak ellenére, hogy a kormányzó rokona, báró Urbán Gáspár főispán vezette tisztikar túlnyomó része a volt kormánypárt és Horthy feltétlen híveiből került ki. Noha a megszállást és a zsidóság fizikai üldözését helytelenítették, a helyi közigazgatási vezetők pontosan és gyorsan, még késlekedést sem kockáztatva hajtották végre a zsidóellenes rendelkezéseket. Ebben közrejátszott a magyar titkosrendőrség és a Szolnokon székelő Peters Obersturmführer vezette Gestapo szoros ellenőrzése is. Az alispánt nem váltották le, de fokozatosan háttérbe szorították. Június elejétől a gettókkal kapcsolatos ügyek és a sajtó irányítása Áts Ferenc főjegyző kezébe került.
A IV. deportálási zóna kiürítéséről határozó szegedi értekezlet utasításai nyomán június 16-a és 20-a között került sor a VI. (debreceni) csendőrkerülethez tartozó települések zsidóságának gyűjtőtáborba tömörítésére. A gyűjtőtábort Szolnok vezetői a helyi cukorgyár munkáslakásaiban és raktáraiban jelölték ki. Ide szállították Békés vármegye északi részének (Endrőd, Gyoma, Füzesgyarmat, Körösladány, Szarvas, Szeghalom és Vésztő) gettósítottjait is, összesen 17 gettóból 4666 embert.
A helyi zsidók beszállítására és a gyűjtőtábor belső őrizetére sátoraljaújhelyi, miskolci és nagyváradi rendőr-tanegységeket vezényeltek a városba, mintegy negyven főt, Horváth Ernő felügyelő vezetésével. Az események irányítója és a gyűjtőtábor parancsnoka német részről Adolf Eichmann egyik legközelebbi munkatársa, Theodor Dannecker SSHauptsturmführer volt.
Az elkülönített lakónegyedek felszámolásakor a helyi közigazgatás és a rendőrség emberei általában tartózkodtak a túlkapásoktól, ugyanakkor az értekezleten kapott súlyosan jogsértő utasításokat, beleértve a nők testi motozását szinte maradéktalanul végrehajtották. A Szolnokra került járási gettók (Dévaványa, Kunhegyes, Törökszentmiklós, Szolnok-Szandapuszta) foglyainak a rendeletek szigorán is túlmenő brutális bánásmódban volt részük, beleértve a kínvallatást, valamint az élelem és az engedélyezett személyes tárgyak elkobzását. Mindezért elsősorban a beszállítást végző csendőrség közvetlen irányítója, Homoki László százados, szolnoki szárnyparancsnok volt felelős, aki szolgálati autóján valamennyi vidéki gettót bejárta, és szigorú parancsain felül személyesen is részt vett a motozásban.
Mivel a gyűjtőtábort csak kétezer ember befogadására tervezték, az üldözöttek jelentős részének még fedél sem jutott. Az egészségügyi felszerelések, a víz és az élelem hiánya helyzetüket már az első nap tarthatatlanná tette, amin a polgármesteri hivatal és a katolikus szociális intézmények élelemsegélyei sem tudtak változtatni. A miskolci és a debreceni csendőrkerület nyomozó alosztályának négy tagja – a Homoki parancsnoksága alatt álló csendőrkülönítménnyel együttműködve – több napon keresztül, kíméletet nem ismerve vallatta a vármegyei zsidóság vagyonos vagy annak vélt tagjait. A gyűjtőtábor áldozatainak száma 29 fő volt.
A cukorgyárból két deportálószerelvény indult. Az elsőt, amely a központi tanácstól érkezett direktívák alapján elsősorban a zsidó tanácsok tagjait, a hitközségek prominens képviselőit, a kivételezetteket és családtagjaikat szállította, június 25-én este tíz órakor Strasshof és ausztriai munkatáborok felé indították, ahová 2567 fővel érkezett meg. A második június 28-án délután négy órakor indult a birkenaui gázkamrák irányába, ezt másnap Kassán 2038 fővel regisztrálták. Heves Kornél szolnoki és Herskovits József törökszentmiklósi rabbikat a Kasztnerféle mentőakció részeként a gyűjtőtáborból kiemelve Budapestre szállították.
Mivel a Szolnokról deportáltak jelentős része a megsemmisítő táborokat elkerülte, a vármegyei zsidóság veszteségei az országos átlaghoz képest valamivel kisebbek voltak: 1949-ben – az 1944-es területre vetítve – a vármegyében még tizenöt hitközségben és tizenkilenc szórványban 1657 izraelita vallású lakost írtak össze.
- in. Randolph L. Braham, A magyarországi holokauszt földrajzi enciklopédiája, I. kötet. Park Könyvkiadó, Budapest, 2010, pp. 564-584, Csősz László